Névadónk

„Használni akartam – nem tündökölni.”

Váci Mihály (1924-1970), iskolánk névadója, költő, műfordító, publicista, szerkesztő, országgyűlési képviselő. Irodalmi munkásságának rangját József Attila- és Kossuth-díj jelzi. Egyik méltatója, Illés Lajos szerint „ olyan jelentékeny hatású költővé és íróvá nőtt, akinek inspiratív hatásai egész irodalmunkban érződnek, s művei széles olvasói közvéleményben kedveltek, népszerűek.”.
Honnan jött? Milyen élmények hatására lett belőle „történelmünk vad ügynöke”, „az ország ügyében utazó történelmi alkalmazott”?
Nyírségi parasztcsaládból származott. Az életre szóló nagy élményt, a gyermekkor, a szülőföld, a család, a rokonság jelenti számára. Egyik nagyanyjától, akinek „ki-kiderülő lelkében angyalok fésülködtek” az éneklés gyönyörűségét, Amerikát háromszor megjárt nagyapjától a tempós, szép magyar beszédet örökölte, másik nagyanyjának a nyíregyházi tanyavilág ismeretét köszönhette. Édesapja vasúti pályamunkás volt.

„Őrházikók előtt, akárhol is, Apám tiszteleg.
S ha sorompók közt suhanunk, megint gyerek leszek.”

–írja Mindenütt otthon című versében. Ezek az emlékek kísérik és teszik költővé. „Ők hatottak rám, csak nekik vagyok elkötelezve.” – vallja egyik tanulmányában.

Elemi és polgári iskolai tanulmányok után tanítóképzőbe iratkozik. Erről a korszakáról ezt írja: „Az én kizárólagos mestereim a könyvek voltak és a magány… A könyvek voltak és a zene, melyeknek világába menekülhettem.”
Tanyasi tanító lett, megismeri a szegénység „émelyítő és ájultató” szagát, melegben felszálló páráját.
1949-ben kerül Nyíregyházára, számára kedves munkát végez: kollégiumot szervez olyan gyerekek részére, akik e nélkül nem jutnának iskolába. Egy évvel később Budapestre költözik, a Közoktatásügyi Minisztérium, a Tankönyvkiadó, és az Élet és Irodalom munkatársa, az Új Írás szerkesztője lesz.
Sorra jelennek meg verseskötetei, melyek ifjúságának világát idézik, a nyírségi emberekről, a tájról szólnak, bizonyítják, hogy Váci számára a származás örök életre való elkötelezettséget jelent. Költészete kiteljesedik, verseire közéleti érdeklődés jellemző. Olyan ez a költészet, mint a tanyai iskola melletti jegenye, „énekel, lázad a szelekben, iszik az égből, fuldoklik fényben, éjben, csillagverésben”.
Bemutatja az elért eredményeket és gondokat egyaránt, szenvedélyesen sürgeti a társadalmi előrehaladást, követeli a közélet megtisztítását. Verseiben átfogó módon használja a haza fogalmát: ország, nép és nemzet, történelmi múlt és jelen fért el ebben a gazdag fogalomban.
A hatvanas éves második felében verseinek hangja megváltozik: az eddigi szenvedélyes, vallomásos hang elégikus töprengéssé alakul át, nosztalgikus módon ír vágyairól. Költői hitvallását a következőképpen fogalmazza meg:

„Énnekem ezt a homloknyi országot,
ezt a kitépett szívnél nem nagyobb hazát,
e népet és e kor meredekjeit
adta sorsomul e lét…
ezt a rendet és ezt a zűrzavart!
Ebben a földben kell meggyökereznem!

Váci költészete ma is népszerű.